Elérkezett a Pécsi Taizé Találkozó utolsó napja. A délelőtt folyamán Alois testvér, András testvér, Francesco testvér és Ulrich testvér a Székesegyházban  Đuro Hranić djakovi segédpüspök által koncerlebrált Szentmisén vettek részt.

A találkozó utolsó programja a közös ima volt a Székesegyházban, ahova nem csak a zarándokok, hanem az őket befogadó családok nagy része is ellátogatott, hogy együtt imádkozhassunk. Az imára több, mint ezerötszázan érkeztek, akik a padokban, szőnyegeken, polifoamokon húzták össze magukat a Székesegyház egész területén (a két oldalkápolnát is ki kellett nyitni).

A találkozó véget ért Pécs városában. A zarándokok elbúcsúztak Pécstől és egymástól. A taizés testvérek közül is elhagyták már néhányan a várost.

A hét folyamán a többi itt maradt testvér is visszautazik Taizébe. Ennyi lenne hát? Akik részt vettünk a találkozókon, mi mindannyiunk tudjuk, hogy nem. A Taizé találkozó nem hasonlítható semmiféle világi találkozóhoz; sőt még más keresztény találkozókhoz sem. A taizés  testvérek nem azért jöttek közénk, hogy megmutassák magukat. Nem azért jöttek, hogy egy szép emlékkel gazdagítsák életünket. A találkozó ennél sokkal többet adott mindannyiunknak. Megtapasztalhattuk azt, hogy milyen jó szeretetben élni. Hogy milyen jó együtt tekinteni az Úrra. Hogy megbízhatunk a másik emberben. A taizé testvérek ugyan elmentek, de nagyon fontos dolgokat hagytak itt a számunkra. Ezen dolgok többségét szavakba sem lehet foglalni. Itt hagyták nekünk a hitet, hogy lehet békességben, szeretetben és bizalomban élni egymással.