Október23.10:52.Különvonat.Pécs. 
Tévedés ne essék! Október 23 és az 1956-ban elesettekre emlékezik a magyar nemzet. Igaz, akkor is volt különvonat, s talán 10:52-kor indult, de a végállomás az talán más volt. Teljesen más. Minket Pécsre vitt a különvonat, ahol egy szinte három napos lelki   megerősödésre hivtak a Taizé közösségből érkezett testvérek és nem utolsó sorban a pécsi lakosok. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy lehetetlen három napot úgy eltölteni egy idegen városba, sőt egy idegen országba, hogy teljesen otthonosan érezzük magunkat benne. Nekem sem megy ez könnyen, de azt érzem, hogy e három nap alatt sikeült magamévá érezni ezt a helyet, és ebben az ott élő és oda érkező fiatalok (és nem csak) sokat segítettek. Miután a vonaton olyan emberekkel talakoztam újra, akikkel sok évvel ezelőtt éppen Taizében vagy akár egy téli találkozó alkalmával, megismertem a vendégfogadó családot, aki már izgatottan várta a pillanatot amikor megismerhet. Panni néni már az első perctől fiainak és lányainak nevezett bennünket és egy pillanatig sem esett nehezére 6 újonnan érkezett vendégét mindennen ellátni. Hát nem fantasztikusak az emberek? 

Majdnem 3000 fiatal gyűlt össze, és nem túlzás, ha azt mondom, hogy a világ szinte minden részéről, és nem utolsó sorban Magyarország egész területéről érkeztek. Sokan voltak a környező országokból (Horvátország, Ukrajna, Lengyelország, Románia, Szerbia, Szlovénia, Bosznia és Hercegovina), de voltak akik távolabbi országokból is ellátogattak erre a találkozóra, így például Szlovákia, Ausztria, Németország, Portugália, Franciaország, Olaszország, Hollandia, Egyesült Királyság, Spanyolország, Litvánia, Finnország, Egyesült Államok, Brazilia, Porto Rico, Kongó, Egyiptom és Japán.

Ennek a hétvégének a programja úgy volt kialakítva, hogy mindenki kedvére választhasson magának, illetve hogy alkalom legyen arra is, hogy minél több emberrel ismerkedjen meg. A nap mint ahogyan az a franciaországi kis faluban is, a három ima köré csoportosúlt. Minden reggel a vendégfogadó család gyülekezetébe kezdődött. Ott imádkoztunk együtt, majd kis csopotokra oszolva ismerkedtünk, beszélgettünk, és természetesen játszodtunk. Eddig soha nem látott arcok, immár jó barátként tekintettek ránk, és a sok fiatal között, imitt-amott mindig köszönt valaki...és még csak egy nap sem telt el! A legszebb élményem talán ez a kiscsoportos beszélgetés. Jó volt különböző országokból érkezett emberekkel beszélgetni, és jó volt látni azt, hogy mindenki őszinte és nyitott tudott lenni. Nagy meglepetésemre volt olyan csoporttársam is, akivel együtt töltöttünk egy hónapot a francia kis faluban, Taizében. „Kicsi ez a világ!”-  szokták mondani.

Az ebéd és a déli ima megint összegyűjtötte a többezer fiatalt, s ha valaki azt gondolná, hogy nincsenek csodák, akkor bizony nagyot téved. Az ebédre váró fiatalok sora, hosszú volt. Egy adott ponton azt gondoltam végtelen, hiszen a harmadik utcasaroknál járhattunk már, mikor a sor végét még alig láttuk, és mégis fél óra után már azon gondolkodtunk mi is volt az ebéd, vagy talán azon, hogy az ima után milyen műhelyfoglalkozást válasszunk, hiszen nagyon bő volt ott is a kínálat. Ezt követte ismét a „vacsora csoda”, majd az esti ima, ami teljessé tette a napot. 3000 ember együtt imádkozik és énekel. Együtt élvezi a csendet és egy Istenhez szól. Megszűnik a vallás és csak a hit számít. Nem számít milyen nemzetiségű vagy milyen vallású ember ül mellettem, az Istenben egyek vagyunk. Ezt mind elfogadtuk. Sokan érkeztek úgy erre a találkozóra, hogy nem jártak még soha Taizében, vagy akár nem is tudták milyen az a hely, vagy mi is történik ott pontosan, de valamit itt kaptak...talán egy életre szóló ajándékot. Volt aki a csendben, volt aki Alois testvér szavaiból, de volt aki az énekek sorai közt találta meg a lelki táplálékot, amit elvihetett magával bárhol is él.

A vasárnap különleges volt. A reggeli misét a családi ebéd követte, s bár tudtuk, hogy hamarosan búcsúznunk kell, megígértük egymásnak, hogy hamarosan ismét találkozunk.  
Együtt mentünk el a déli, hazautazásunk előtti imára. A központi dómban imádkoztunk és meggyújtottuk azt a gyertyát, ami a remény, feltámadás, szeretet, összetartozás és még így sorolhatnám jelképet viselte. Ezzel búcsút vettünk Pécstől, egymástól, de még egy utolsó közös fényképet készítettünk azért.

 
(Én,köszönöm és hálás vagyok mindenki munkájáért és mindenki ottlétéért.) 
 S bár, Pécsen már nagy a készülődés a kultúrális főváros szerepének betöltésére, de a főpróba úgy vélem, már megvolt. És nagyon jó volt. Most már jöhet az előadás! 

Bodor Emőke